Miskolc

Magyarország északkeleti részén, a Bükk-vidék keleti lejtőinél fekszik Miskolc városa. Az Észak-Magyarországi régió központja és legnagyobb települése, Borsod-Abaúj-Zemplén megye és a Miskolci járás székhelye. Miskolc azon kevés európai települések közé tartozik, melyek történelme 70 000 évvel ezelőttre nyúlik vissza. A belvárosban feltárt régészeti leleteknek köszönhetően bizonyítható az őskori ember jelenléte, így a várost és térségét Magyarország legrégebben lakott területének nevezhetjük. A hely a Miskóc nemzetségről kapta nevét, elsőként Anonymus említi ezen a néven a Gesta Hungarorumban 1173 körül. 1365-ben Nagy Lajos király emelte mezővárosi rangra, bíróválasztási és végrendelkezési jogok biztosításával, mely oppidum később kiváltságokkal és adományokkal is kiegészült. Bár a diósgyőri várat már 1674-ben sikerült visszafoglalni, Miskolc egészen az 1687-es felszabadulásig adóztatta a török.) A város ebben az időszakban vált fontos bortermelő központtá, és a 17. század végére már 13 céh is működött itt. Az első népszámlálás alkalmával 1786-ban 2414 házat és 14 179 lakost jegyzett föl a városban. A 18. és a 19. század folyamán több fontos épület is épült, köztük a városháza, az új megyeháza, az ország mai területén álló első kőszínház, a zsinagóga, továbbá számos iskola és templom. 1870. január 9-én átadták a Hatvan–Miskolc vasútvonalat, amivel a város összeköttetésbe került Pesttel. I. Ferenc József osztrák császár és magyar király címeres kiváltságlevelet adományozott a városnak, amelyet 1909. május 11-én látott el kézjegyével. Az új városcímer korábbi ábrázolások ötvözésével jött létre. Pajzsán Szent István király mellképe, fölötte egyik kezében szőlőfürtöt, másik kezében búzakalászokat tartó hajdú látható. Az első világháború közvetlenül nem érintette a várost, de közvetetten rengeteg ember halálát okozta, a fronton és a kolerajárványban is rengeteg miskolci halt meg. 1945-ben Diósgyőrt és Hejőcsabát, 1950-ben Görömbölyt, Szirmát és Hámort csatolták a városhoz. Mai területét 1981-ben, Bükkszentlászló hozzácsatolásával érte el. Az 1990-es évek a miskolci nehézipar hanyatlását hozták. A város népessége csökkenni kezdett, s Debrecen vette át helyét az ország második legnépesebb városaként. A 2000-es évektől folyamatos fejlődés volt megfigyelhető a városban, amelynek során az acélvárosként nevet szerzett Miskolc a kultúra és turizmus városává válik. Az újabb idők kulturális rendezvényei közül a nemzetközi rangra lépett Bartók Plusz Operafesztivál után „az opera magyar fővárosa”, a nemzetközi filmes szakmában előkelő rangot kivívott Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválnak köszönhetően a „film magyar fővárosa”, sőt, a Miskolci Galériában 1961 óta megrendezett grafikai biennálé, majd triennálé-sorozat után a „grafika magyar fővárosa” megnevezések illetik. Forrás: Wikipédia és Miskolc Megyei Jogú Város honlapja

Miskolci legendák

Kocsonyába fagyott béka

A miskolci közmondások közül országosan ismertté vált a „Pislog, mint a miskolci kocsonya”, vagy „Pislog, mint a miskolci kocsonyában a béka”. A szólás elterjedésében nemcsak a szájhagyomány, hanem két emléktárgy is szerepet játszott. Az egyik egy miskolci kiadású képeslap. A másik fontos tényező pedig egy miskolci emléktányér volt. A két világháború között több száz, talán több ezer tárgy és képeslap vitte hírül a kocsonya történetét. De hogy az eset megtörtént-e, vagy pislogott-e a kocsonyában a béka, mind a mai napig nem derült ki. Az viszont igen, hogy a miskolciaknak régtől fogva kedvelt eledele volt, s mint ilyet, a „sokadalmakon”, vásárokon kívül a korcsmákban, vendéglőkben is feltálalták. A kocsonya a XVIII. században a miskolci piacon és vásáron a házi készítésű étkek közé tartozott. Az a későbbi történet, amely megteremtette a legenda alapját, egy évszázaddal későbbre, a XIX. századra datálódik: Egyszer egy tót fuvaros a Magyar Huszár fogadóba tért be, hogy szállást kérjen. Vacsorára kocsonyát rendelt. A kocsmárosné, akit Potyka Katinak neveztek, a ház alatti sötét pincéből hamarosan hozta is az ételt. A tót atyafi nekilátott az evésnek, és előbb a lé alól kikandikáló húst akarta megenni, ám ijedten ejtette el a villát „Jaj, jaj, kocsmárosné, ennek a kocsonyának szeme is van, s csak úgy hunyorgat felém!” Potyka Kati asszony odasietett és elhűlve konstatálta, hogy igazat szólt a vendég. Valóban egy izmos termetű béka rejtőzött a kocsonyába fagyva, és esdeklő pillantásokat vetett feléjük a szabadításért. – No, ennek pechje volt! – mondta Kati flegmatikusan és a tűzhelynél kiengesztelte a fagyos jószágot. A különös jelenet nagy hahotát keltett. A hagyomány szerint többször is megtörtént az eset Miskolc kocsmáiban és fogadóiban és nem csak fuvarosokkal, hanem országgyűlési képviselőkkel is, a 20. században a híres Korona Szállóban és a Három Rózsa vendéglőben is (az az épület, amelyikben ma a Kazinczy könyvesbolt van). A legenda emlékét őrzi a porcelánból készített kocsonyástál is, melyet a vásárokon árulnak. (Dobrossy István, Somorjai Lehet: Az igazi Miskolc,78.o)

A láthatatlan hegedűs – Zenepalota

A zenepalota környékén valamikor régen még kis, földszintes házak álltak, melyek a Szinva patakra néztek. A mai Zenepalota helyén egy kis park állt. Lakott a környéken egy fiatal férfi, akit a helyiek csak „a láthatatlan hegedűs” néven emlegettek, ennek oka, hogy úgy élt, mint az éjszakai madarak: nappal rejtőzött az emberek elől. Szomorú sorsa volt a hegedűsnek. Gyermekkorában egy tűzvész alkalmával házuk leégett, szülei és testvérei is meghaltak. Ő csodával határos módon megmenekült, de az arca és a teste csúnyán összeégett. Az öreg orvos, aki meggyógyította őt, megszerette, magához vette és fiaként nevelte föl, ő tanította meg hegedülni is. Az orvos halálát követően a fiatal férfi egyetlen társa a hegedűje maradt, melyen olyan szépséges-szomorúan tudott játszani, hogy aki hallotta, beleremegett a szíve. Azt mondják lakott egy lány a környéken, aki beleszeretett a hegedűsbe. Vagy talán nem is a hegedűsbe, hanem a játékába. A szerelem éppen olyan erős erő, mint a zene. Egyik este ez a hatalmas erő vitte oda a lányt a Szinva-parti hegedűshöz. Nesztelen léptekkel lopózott a hegedűs mögé, s vékony ujjaival befogta a szemét, majd maga felé fordította az arcát. A hegedű elhallgatott, aztán kihullt a kézből, a telihold ezüstös fénye világította csak meg őket. A lány megbabonázott szemekkel meredt az eltorzított arcra, s a férfi megigézve nézett vissza a sötétkék szempárra. Azt mondják, a lánynak sohasem bocsátotta meg a családja, hogy a torz arcú, láthatatlan hegedűst szerette. S hogy a hegedűshöz ne szökhessen édesapja minden este kulcsra zárta a szobája ajtaját. A hegedű hangja ezt követően minden este eldalolta a lánynak, hogy a szerelem örök és múlhatatlan. Tél volt már, amikor utoljára hallották szárnyalni a muzsikát. Néhány késői járókelő látta a Szinva partján álló két alakot: egy mozdulatlan lány és egy hegedülő férfi sziluettjét. Valamikor éjfél felé hullani kezdett a hó, betakarta a fákat, bokrokat, házakat. Hajnalra elhallgatott a muzsika és a hegedűs meg a lány nyomtalanul eltűnt a városból. Sok-sok év múlva, 1927-ben a város szép, neobarokk palotát emeltetett a helyen, méltóotthont a zeneiskolának. (Csorba Piroska, Fedor Vilmos: Miskolci legendák, 231.o.)

A diósgyőri törökmogyoró-fa legendája

Egykor, akinek útja Diósgyőrbe vezetett, nem mulasztotta el megnézni a város hatalmas, a legenda szerint vagy 600 éves mogyorófáját. Mivel az éltes fa száradni kezdett, később már nem is hajtott újabb zöld ágat, s hamarosan elpusztult. Díszes ágkoronájától megfosztották, de magas törzsét meghagyták. Csonka tönkjére a következő szöveget vésték: „600 éven át havakat, szeleket láttam és a fészeknek zengedező madarait hallgattam. Nem halok meg, törzsemből kizöldülni látsz majd, és az örök Magyarország jövőjét éneklem.” De ki is ültette a mogyorófát? A helyi mondák Nagy Lajos királyunk Mária nevű leányának tulajdonították a mogyoróvessző ültetését. Nagy Lajos igen kedvelte Diósgyőrt és környékét. Hosszú éveken át heteket, hónapokat töltött itt családjával s vadásztársaságával. 1370-ben több öröm is érte a diadalmas magyar királyt. Először is sikerült legyőznie a terjeszkedő török seregeket, ugyanebben az évben pedig a lengyelek is uralkodójukká választották. Első gyermeke, Mária is ebben az esztendőben született. Végül is ez a családi esemény adta az indítást, hogy diósgyőri otthonának udvarán fát ültessen lánya születésének emlékére. A Diósgyőrben külön­legesnek számító törökmogyorófa-csemetét a királyi atya egyenesen a Bal­kánról hozatta. Mária 12 éves volt, amikor édesapja meghalt, s a mo­gyoróvessző akkorra már úgy megerősödött, hogy törvényfa néven kezdték emlegetni. Itt hirdették ki a parancsokat, és ennél hajtották végre az ítéleteket a bűnösökön. A husángból nőtt két mogyorófát 1988-ban védetté nyilvánították, 1991-ben pedig emléktáblával jelölték meg. https://www.mozaweb.hu/Lecke-OLV-Olvasokonyv_4-A_diosgyori_mogyorofa-102405

Molnár-szikla legendája

A hámori Molnár-szikla keresztje több mint másfél évszázad alatt számos érdekes történet táplálója lett. Minden útikönyvben szerepel valamelyik változata a szerelmi tragédiának, amely idős molnár és fiatal neje, a gonosz apa és reménytelenül szerelmes leánya, a gazdag és szegény szerelmesek, az elszánt leány és a bátortalan fiú között zajlott, s csupán a végkifejlet azonos: a szikláról történő leugrással közösen vállalt áldozat, a halál. Az egyik „típusú” történet egy 1928-ban megjelent kiadványból származik. „A Molnár-szikla égbetörő ormán egy feszület néz le a nyaktörő mélységbe – olvassuk. A néprege szerint a völgy mélyén csattogó vízimalom molnárlegénye szemet vetett a csinos molnárnéra, mivel viszontszerelemre nem talált, a szikláról ugrott le, s lelte szörnyű halálát a mélységben; az emléke itt bolyong a bércek és a rengetegek lakóinak meséiben”. A malom és a molnár a főszereplője, az 1936-ban nyomtatásban megjelent történetnek is. „A lillafüredi út mellett, a hámori malommal szemben, a függőleges égbe meredő sziklafal tetején látható egy kereszt. Ezt a keresztet a népmonda szerint azért állították fel, mert az öreg molnárt a fiatal felesége megcsalta, s ezért a molnár a sziklafalról a tátongó mélységbe vetette magát és szörnyethalt.” Ismét más történet a kallómolnár leánya és a szegény molnárlegény halálba menekülő szerelméről szól. A legújabbnak vélhető történet 1993-ban jelent meg az egyik miskolci napilapban. Eszerint „a helybeliek azt mesélik, hogy legalább harminc emberről hallottak, akik a félszáz méter magas, függőleges szikla csúcsáról a mélybe vetették magukat. Külön megemlékeznek egy egészen fiatal szerelmespárról, akik azzal a szándékkal jöttek fel a Dolka-gerincre, hogy a szülők ellenkezése miatt együtt vetnek véget az életüknek. A leány levetette magát a szikláról, de a fiú megrettent és nem mert utána ugrani. Hazatért Miskolcra, de a közmegvetés visszaűzte ide és leugrott ő is”. Generációról generációra hagyományozódik tehát a Molnár-szikla legendája. Ahogyan változik a környezet, úgy színeződik, alakul a história is. A kereszt látványa és az emberek fantáziája pedig tovább élteti a legendát. (Dobrossy István, Somorjai Lehet: Az igazi Miskolc,92.o)